Egy átlagos nap...

 

Végre este van! Leülhetek egy kicsit pihenni... meg naplót írni, szokás szerint gyertyafény mellett. Hát ezen a nyári reggelen jó korán kelt az egész család – hajnali 4 órakor! –, mivel már egy ideje nem kaptak árut a környéken a boltok. Vásárolni készültünk: kenyeret, tejet, meg növendék húst is, ha ilyen korán megérkezik az üzletbe (ami nem valószínű). Pörköltet ígértem nokedlivel a gyerekeknek hétvégére. 

Annak ellenére, hogy naponta 8 órát dolgozunk (plusz a túlórák), fizetésünk nem valami nagy, jól be kell osztani, amit Józsival ketten megkeresünk. 

Falun, ahol anyukámék élnek, kertészkedéssel próbálom megtermelni, amit lehet, hogy legalább a zöldségért, gyümölcsért ne kelljen sorban állni. Hús is akad, szoktunk csirkét meg disznót vágni. Szeretnénk egy jobb életet biztosítani Enikőnek és Attilának, már amennyire ez a mai világban lehetséges. 

Éppen csak szivárgott ma reggel a víz a csapból… Az áramszünetek mellett a vízszünetek is gyakoriak, pedig Ceaușescu április 12-én bejelentette, hogy vissza van fizetve a teljes államadósság. Kilenc éven keresztül spóroltak rajtunk és azzal hitegettek, ha kifizetjük Nyugatot, jobban fogunk élni! Egyelőre nincs semmi javulás…

Álmosan a legközelebbi bolthoz siettünk, ami reggel 5-kor szokott nyitni. Nem volt még 5 óra, de már hosszú sor várakozott kenyérért és tejért. Húst is hoznak, úgy mondták a jól értesültek előttem a sorban.

Ez a kép még télen készült, ahogy a ruhákból is látszik. Télen még kellemetlenebb a sorban állás, főleg, amikor hó van. Hányszor ázott át a cipőm a több órás várakozás alatt!

Beálltam Attilával a sorba. Nem mindenki volt türelmes, tülekedtek, nyomakodtak az emberek, idegesen, nehogy elkéssenek a munkából. 7-re nekem is a Mondialába kellene érjek, biciklivel kb. 10 perc az út…

Enikő és Józsi siettek el mellettem. Azt hallotta az én férjem (egy jó ismerőse odasúgta neki), hogy az Universului utcában, a hentesüzletben már van növendék hús, szaladt hát oda, mielőtt még túl sokan összegyűlnének… Attila is velük ment. Mindig ketten-hárman kell menjünk sorban állni, hogy jusson elég hús az ebédre.

Ilyen, amikor nem hoznak árut. Kong az ürességtől a bolt...

A mi sorunk lassan haladt, mert az is meg volt határozva, hogy ki mennyi kenyeret vehet. Sőt, az összes fontosabb élelmiszer mennyisége ki volt szabva egy főre. Az emberek tolakodtak, a kenyér és a tej fogyott. Az ételjegy nem sokat ér akkor, ha az orrunk előtt elkapkodnak minden árut!

Negyed 7 körül már csak páran várakoztak előttem, de sajnos ekkor olyan dolog történt, ami nem először és nem utoljára esett meg. Mire végre sorra kerültem, már csak két kenyér volt, a tej teljesen elfogyott. A mögöttem állóknak nem volt más választásuk, mérgesen hazamentek. Senki nem merte hangosan szidni Ceaușescut vagy a pártot, bármennyire dühös is volt, mert nem tudhattuk, vannak-e közöttünk a besúgók. 

Munkába menet, a nagy piacon sikerült vegyek egy liter tejet. Józsi is kapott húst. 

Még egy érdekességet ide teszek: ez az a könyv, amit pár évvel ezelőtt osztottak ki a gyárban. Nem olvastam el, csak belenéztem: arról szól, hogy az emberek pont annyit kell egyenek, amennyi központilag el lett döntve... Márpedig én tudom, hogy a párt fejesei nem annyit esznek, mint mi! A kányaházi tó mellett van egy villa, ott mindig terített asztal várja őket, amikor mulatni támad kedvük. Kolléganőm férje mesélte ezt, aki járt ott villanyt szerelni. Még külön üzletek is vannak számukra, persze oda bennünket be sem engednek... Ilyen az egyenlőtlenség az egyenlőségben, elvtárs és elvtárs között nagy a különbség.

Szatmár, 1989. június 6.

Alig akartam hinni a szememnek, miközben ezt olvastam. Édesanyám tisztán emlékszik arra, milyen volt, mikor az „alimentara”-ban (élelmiszerüzlet) egész polcsorok csak zöldborsókonzervvel és ecettel voltak megrakva. Ma már inkább a bőség zavara jellemző, mindent meg lehet kapni, rengeteg az áru a szupermarketekben. A fogyasztói társadalomban, amiben élünk, az emberek nem azért vásárolnak, mert szükségük van mindarra, amit a kosarukba bepakolnak, hanem többnyire unalomból.