Végre a tengeren!

Itt vagyunk Costinești-en, nyaralunk végre! Sokszor, amikor hajnalban kellett kelni, hogy sorban álljunk kenyérért meg tejért, és a fáradságtól kicsordult a könnyem, pláne, mivel a több órás - olykor felesleges - sorban állást egy nyolc órás, kemény műszak követte, ide képzeltem magam, a tengerpartra. Láttam magam előtt, ahogy a gyerekek nem dideregnek, nem éheznek, élvezik a napsütést, a gondtalannak tűnő életet, ami évente egyszer csak rövid időre, az oda-vissza úttal együtt 9 napra, adatik meg kis családomnak.

Rengeteg ember van ilyenkor júliusban a tengeren! Ha lenne elég pénzünk, utazhatnánk más szocialista országokba is (Nyugatra persze tilos!), sógoromék rendszeresen mennek. Mostanáig egy Daciára valót nem tudtunk összeszedni, amivel útra kelhetnénk felfedezni a világ számunkra engedélyezett részét. Talán majd akkor, ha a gyerekek nagyobbak lesznek, a lakás meg a legszükségesebbek úgyis megvannak már...

Ide ragasztok néhány képeslapot. Látni lehet rajtuk mennyien vagyunk, és milyen jó itt, kár, hogy nem tart örökké.

Napközben szinte egy gombostűt sem lehet leejteni a parton, annyi ember van odakinn. Mégsem idegesek és nem is tülekednek úgy, mint amikor sorban kell állni az üzlet előtt, ahová még nem érkezett meg az áru.

Szép itt! Minden nap megyünk a tengerre fürödni, sokat napozunk (rá sem lehet ismerni a gyerekekre, annyira le vannak már barnulva), ha pedig eleget áztattuk magunkat a sós vízben, nagy sétákat teszünk a part közelében. Ezt a sárga fürdőruhát, ami a képen van rajtam, tavaly vásároltam. Ugye szép?

Itt szeretünk a leginkább sétálni, mert itt van egy kis árnyék is, ami különösen jól esik ebben a nagy melegben.

Estefelé a szállodánk teraszán szoktunk üldögélni, onnan nézegetjük a többi turistát. Attila nagyon jól ki tud figurázni bárkit, gurulunk a nevetéstől, miközben utánozza a járókelőket.

Úgy mondják, hogy Elena és Nicolae Ceaușescu is a tengeren szoktak nyaralni minden évben. Persze nem itt, Costinești-en, nem vegyülnek ők az egyszerű emberek közé! Neptunon van egy privát villájuk, ahol hatalmas személyzet lesi minden kívánságukat. Még saját partszakaszuk is van, és csak azok mártózhatnak meg ott a tengervízben, akiket ők meghívnak.

Józsi hallott egy jó viccet Ceaușescuék tengerparti nyaralásáról, ezt még leírom:

„Az egyik reggel Ceauşescu korán felkel és kimegy a tengerre néző teraszra. Mohón beszívja a tengeri levegőt és az élettel elégedetten azt mondja: «Jó reggelt, soare! (Nap!)». «Éljen, Ceauşescu elvtárs!”». Ceauşescu meglepetten bemegy a villába és elmondja Elenanak, mi történt: «Annyira ismertek vagyunk, hogy még a Nap is tudja, ki vagyok». Másnap mindketten korán felébrednek. Kimennek a teraszra és újra köszönnek: «Jó reggelt, soare!». «Éljen, Ceauşescu elvtárs! Soare tegnap volt ügyeletes. Én State vagyok».”

Most abbahagyom a gépelést, mert nagyon mérges rám a Józsi, amiért ide is elcipeltem az írógépet. Valahol igaza van, hiszen nem azért jöttünk ide, hogy a szobánkban püföljem a billentyűket, csak boldoggá tesz, hogy ilyen rövid idő alatt ennyire belejöttem már a gépelésbe. Semmivel sem nehezebb, mint a varrógépen dolgozni, sőt!

A Ceauşescu vicceket óvatosan kell ám mesélni, és nem ám akárkinek, mert nem lehet tudni, ki a szekus!

Costineşti, 1989. július 21.

A politikai viccek jók szoktak lenni, de a rendszerváltás előtt egészen másképp hangzottak, mondhatni súlyuk volt. Ezért csak még egy viccet szeretnék a fentihez hozzátenni:

– Miért nem divatosak manapság a Ceauşescu viccek?

– Mert lelőtték a poént. :D