Otthon Egriben

Végre Egriben vagyok! Most csak keveset tudok írni, mert lefoglalnak a kerti munkák. (Józsi mérges, amiért kihoztam magammal az írógépet.) Enikő is segít, amiben csak tud. 

Édesanyám szegény egyre lassabban mozog, fáj a dereka és dagadnak a lábai, segítenem kell, amiben tudok, mivel hamarosan indulunk a tengerre. Jaj, alig várom már! Számolom a perceket július 18-ig. Akkor este ülünk fel a vonatra. Igaz, hogy az út több mint egy napon keresztül tart, ami fárasztó lesz, de az ott töltött napok mindenért kárpótolnak majd.

Az szomorít el, amikor a szüleimnél vagyok, hogy elég ritkán látogatunk haza. Csak egy testvérem meg a családja maradt Egriben. Mi, többiek beköltöztünk Szatmárra, illetve Sárközre.

Legtöbbször azért jövök, mert itt van a veteményes kert. Nagyon szeretek veteményezni, számomra ez kikapcsolódás. Félannyira sem fáradok el, mint amikor lenyomok egy teljes műszakot a gyárban. És arra is van idő, hogy találkozzak iskolai barátnőimmel, akikkel kitárgyalhatjuk, mi minden történt az utóbbi napokban/hetekben kis szülőfalumban.

Ezen a képen a két legjobb barátnőmmel vagyok, Máriával (fehér blúzban) és Ilonával.

És ez a kép is most készült Egriben...

Majd' elfelejtettem: Egribe utazásunk előtt nem sokkal megkaptam a fotókat az évzáróról. Így legalább képeken láthatom a gyerekeim örömét, ha már az ünnepségen nem tudtam részt venni. 

A szalutáló kisfiú háttal az én Attilám. Kár, hogy nem készült kép szemből is.

Enikő a hátsó sorban, középen áll. Nemcsak nagyon jó tanuló, hanem még szép is. Annyira büszke vagyok, szavakkal se nagyon tudom kifejezni... Bevallom, néha félek szemtől-szembe dicsérni őt, nehogy elbízza magát.

Egri, 1989. július 13.