Ami a naplóból kimaradt...

Nagymamám csak annyit írt le, amennyi az ő tudomására jutott, és abból is azt, amit fontosnak talált. Szerencsére már sokkal többet tudunk azoknak a napoknak az eseményeiről. December 21-től Szatmár megyében folyamatosan üléseztek a Román Kommunista Párt megyei vezetőségének tagjai a város új központjában levő Közigazgatási Palotában, ami egyben a megyei néptanács épülete is volt, és közben állandó telefonkapcsolatban voltak Bukaresttel.

Maria Bradea megyei párttitkár későbbi nyilatkozata szerint nem rendelkeztek pontos információkkal a temesvári eseményekről, csak annyit tudtak, amennyit Bukarest közölt velük.. A december 22-én megtartott tanácskozáson elhatározták, hogy nem vezénylik ki a kaszárnyából az itt állomásozó katonai egységeket.

Ceauşescu bukásának hírére Szatmárnémetiben is megszűnt a látszólagos nyugalom, megszólaltak a harangok és a gyárak szirénái, a munkások pedig kitódultak az utcára, és elindultak az új központba. A Közigazgatási Palota védelmére kirendelt Nemzeti Gárda egységei a parancsnokkal, Gheorghe Bilanici-csal együtt levonultak a munkások közé, így azok ellenállás nélkül foglalhatták el az épületet. A tömeg benyomult, iratokat dobáltak ki onnan, amiket később meg is gyújtottak. Az összegyűlt tömeghez önjelölt szónokok intéztek beszédet az épület erkélyéről. Megalakult a Nemzeti Megmentési Front Tanácsa, melynek élére Gheorghe Bilanici, a Nemzeti Gárda parancsnoka került.

December 23-án, a délelőtti órákban ismét népgyűlésre került sor az új központban, korabeli szóhasználat szerint „az első szabad tüntetésre”. Ezen a gyűlésen már magyarok is felszólaltak, Antal István és Czintos József személyében. Antal István 7 pontban ismertette a Szatmár megyei „magyar dolgozók” követeléseit: „egyenlő jogokat valamennyi nemzetiségnek; jogot az anyanyelvi oktatásra minden szinten; jogot az anyanyelvű kultúra szabad gyakorlására; a szatmári magyar líceum újjáélesztését; anyanyelvi intézményeket; szabad nyelvhasználatot az intézményekben; helységek neveinek magyar használatát; önálló nemzetiségi képviseleti szervet, szabad vallásgyakorlást”. A gyűlés tizenkét órakor ért véget, majd a templomokban, felekezeti különbség nélkül, gyászmisét tartottak az áldozatok emlékére.

December 22-23-át követően teljesen megváltozott a helyzet a városban. A lakosságon eufória lett úrrá, ugyanakkor megjelentek az első nyugtalanító szóbeszédek. Mindenféle rémhírek terjedtek el „terroristákról”, akik behatoltak a városba, illetve megmérgezték az ivóvizet. Mindezek nemcsak a lakosság, hanem a hadvezetés szintjén is terjedtek. December 22-én éjjel a kolozsvári 4. román hadsereg parancsnoksága élénk mozgást észlelt a radarokon Szatmárnémeti térségében, aminek nyomán légi csapást valószínűsítettek Magyarország irányából. December 23-án éjjel a szatmári parancsnokság Kolozsvárra küldött jelentése szerint légi deszant-egységek szálltak le a szatmári repülőtéren. A kolozsvári parancsnokság utasította a nagybányai és a zilahi tankegységeket, hogy vegyék fel velük a harcot. Ezek a hírek később mind tévesnek, pontosabban diverziónak bizonyultak, azonban akkor nagy riadalmat keltettek, illetve megalapozták az azóta is létező, a forradalom egyik nagy rejtélyének számító mítoszt a „külföldi terroristák” jelenlétéről. Azokban a napokban Szatmáron a hadsereg vette át az ellenőrzést, illetve a város és a megye tényleges vezetését.

A látszólagos nyugalom ellenére néhány napra teljesen megszűnt a helyi adminisztráció, amit jól jelez a városi tanács iktatókönyve: 1989. december 22. és 28. között egyetlenegy ügyet sem intéztek el, illetve nem került semmi ilyesmi iktatására. Mindezekkel együtt a lakosság úgy érezte, hogy egy új korszak köszöntött be.