Az első út Magyarországra

Utoljára 1978-ban jártunk Magyarországon, Józsival kettesben utaztunk a Balatonra. Enikőt, aki himlős volt, a nagyszülőkre hagytuk, Attila meg sem született még akkor. Ez azt jelenti, hogy a gyerekek sosem jártak a határon túl.

Gondoltuk, nagy élmény lesz nekik, ezért ahogy lehetett, kértük az útlevelet az egész családnak. Jó sokat kellett állni a rendőrség épülete előtt a februári hidegben, mire sorra kerültünk. Mégsem voltak idegesek az emberek, senki sem lökdösődött, tülekedett. Így kaptuk kézhez, kb. 2 óra sorban állás után a „világútlevelet”. 

Csak Mátészalkára mentünk 2 napra körülnézni, szerencsére találtunk olcsó szállást. Enikőnek meg Attilának tátva maradt a szája, mikor először bementünk egy ottani üzletbe. Ki se nagyon akartak jönni onnan.

Az biztos, hogy nem lehet összehasonlítani az otthoni állapotokkal.


Láttunk egy gyümölcsöt, ami olyan, mint a krumpli. Kiwi a neve. Először azt hittük, hogy véletlenül került a krumpli a gyümölcsök mellé a pultra, aztán megláttuk a feliratot. Vettünk kettőt, de még nem mertük megkóstolni, csak nézegetjük, forgatjuk a kezünkben.
Vittünk pár dolgot (ágynemű, pizsama, bugyik, majók) eladni, abból lett egy kis forintunk, így jól be tudtunk vásárolni. Alig bírtuk elcipelni másnap a dugig megrakott szatyrokat a buszhoz.
Még ami nagyon meglepte a gyerekeket, az az emberek kedvessége volt. Itt az eladók nem beszélnek foghegyről a vásárlókkal, mintha valami nagy kegyet gyakorolnának azzal, hogy kiszolgálják őket. Nálunk otthon néha úgy viselkednek, mint a kiskirályok. 
Az utcák, a házak is tisztábbak, rendezettebbek. 
Látszik, hogy Magyarországon soha nem nélkülöztek úgy az emberek, mint Romániában, a Ceaușescu-korszakban.

Szatmár, 1990. február 28.

Megjegyzések