Emléktöredékek

Közeledik a tél és a régi fényképeket rendezgetve felidézem gyermekkorom kedves emlékeit. 

Akkoriban a teleket nem úgy kellett elképzelni, mint amilyenek most vannak, hogy van egy kis hó és máris elolvad. Igazi nagy telek voltak azok, nagy hidegekkel. Ha tehettük, mégis kint töltöttük az időt a barátokkal. Szánkózni, hóembert készíteni, hócsatákat vívni óriási élmény volt!

Mikor a szülők már megelégelték, hogy olyan sokat voltunk kint, mindenki be kellett menjen a házba egy kicsit felmelegedni, mert tiszta vizesek lettünk a hó miatt. Miután kipihentük magunkat, hamarosan újra a dombon szánkóztunk. 

Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy az egyik falubeli család házánál kolbászok lógtak a hátsó kerítésről. Mind tudtuk, hogy nem szabad disznót tartani, akkor még nem volt szabad. Óvatosan közelebb osontunk a kerítéshez. Megvártuk, hogy jól besötétedjen, aztán – a következményekre nem gondolva – elloptunk egy pár kolbászt a kerítésről. A gazda észre sem vette a hiányt, hiszen még sok kolbász készült.  

A kolbászokat aztán elosztottuk egymás között és jóllaktunk vele. Ezzel el is telt a napunk, s mivel már sötét volt, nem nagyon láttunk semmit, így mindenki hazament. Másnap ott folytattuk a szánkózást, hógolyózást, ahol abbahagytuk.

Mik elő nem kerülnek a fiók mélyéről! Itt van mindjárt az egyik esküvői képünk. Szerencsére van ennél jobb is, az van berámázva a nappaliban, a falon.

Itt pedig Enikővel vagyok, amikor kisbaba volt. Hogy megnőtt azóta!

Szatmár, 1989. november 29.